Van a passzivitásnak, tagadásnak, vagy ha onnan nézem, az aktivitásnak és felelősségvállalásnak
5 szintje. Attól kezdve, amikor még nem vagyok készen, hogy fejlődjek egy témámban egészen addig, amikor már vállalom a felelősséget a saját életemért.

Felelősségvállalás szintjei

Vagyis így veszem kezembe a fonalat:

  1. Nincs problémám!
  2. Van problémám, de nem fontos!
  3. Van problémám, fontos is, de nem lehet megoldani.
  4. Van problémám, fontos is, meg is lehet oldani, de nem én tudok tenni érte.
  5. Van problémám és én teszek érte!

A “nincs problémám, vagy ha van is, nem is fontos, vagy rajtam kívül álló okokból származik és semmi közöm hozzá” időszakában gyakran testi tünetekben, betegségekben, állandósult kapcsolati konfliktusokban, függőségekben nyilvánul meg a diszharmónia. Holisztikus szemléletem szerint ami kint, az bent, a tudatunk, az érzelemvilágunk és a testünk állapota kapcsolatban van, ugyanazt mutatja más megjelenési formában. Úgy is mondhatom, a betegségeim, ismétlődő külső konfliktusaim, függőségeim a felborult egyensúlyomra utalnak. Ebben a jó hír számomra, hogy kompetens vagyok, nálam a lehetőség, tenni valamit.

Minden önismereti folyamatban, a coachingban is a nyitó pont, amikor felismerem a szerepemet és felelősségemet. Minden változás belülről motiváltan fakad. A körülmények és mások okolásán túl. Nyitni, tenni tudni, készen állni, bevállalni, új nézőpontokat megismerni, a sötétebbik oldalammal szembenézni, régi szokásaimat, gondolkodásomat, hiedelmeimet, mintákat felismerni, elengedni és újakat helyettük befogadni akkor tudok, ha elvállalom a felelősségemet, vagyis hogy én tehetek valamit. Egyedül én. Bármit tettek, vagy nem tettek meg a szüleim gyerekkoromban és bármit tett velem embertársam manapság, én tehetek és mit tehetek én most?

Van úgy a coaching folyamatban, hogy inkább a probléma mesélésében lennénk. Mi hogy volt és miért volt nehéz. És nehéz odafordulni, hogy készen legyek valamit másképp tenni. Tudom, ahhoz is kell belső muníció, felszabadított erőforrások, hogy egyáltalán tenni tudjak, kedvem legyen, erőm legyen.

Az is igaz, személyes önismereti utamon tapasztalom, előbb van belül a változás, azután tud az kint, mások számára is látható módon megjelenni tettekben, szavakban, választásokban. Első a döntés, a szándék. Készen vagyok fejlődni, bármi is az pontosan.

Tapasztalatom szerint és amit a személyes és szakmai környezetemben látok, a fejlődésnek nincs életkori határa. Ez azt jelenti, hogy minden pillanat, amíg élek és lélegzek, egy új lehetőség valamit kezdeni, folytatni, megtenni, nem tenni többet és más. Bármennyire is fogy az időm, az erőm, a testem, mindig van több és jobb és felemelőbb.

Látom egy 68 éves nő, anyuka önismereti folyamatát. Azon van, hogy mit tud még tenni az életében önmagáért és ezáltal másokért is. Sikerei, örömei vannak, tud még integrálni eddig rejtett személyiségrészeiből, tud új szokásokat beemelni és sokat változni, változtatni. Mondhatná, minek már, 68 évesen. Nem ezt mondja. És még 88 évesen is tesz valami érzelmileg fontosan, eddig sosem volt „gesztust” a lányáért a papa. Ez is az. Ki gondolná, ennyi idősen még mindig lehet változtatni?

Valaki bölcs mondta, addig élünk, amíg beleállunk és tesszük a vállalt dolgunkat. Ha megálltunk és ismétlünk már, akkor egy idő után lezárulnak a lehetőségeink. Felelősség és lehetőség egyben. Másoknak adni is akkor tudok, ha van miből. Ha én jól vagyok, akkor tudom ezt a jóllétet sugározni a társaim felé is. Unottan régi mondás. Igaz.

És nem önzőség ez? Miből is adjak, ha önmagamat kizsigerelem és nem szeretettel tartom, akkor ugyan hogyan tudnék mást igaziból szeretni?

Másik nézőpont

Afrikában született barátaim, akik maguk is Európában élnek évek óta, gyakran mondják, mi itt Európában túlságosan önmagunkkal vagyunk elfoglalva. Én mit? Nekem mit? Én hogy vagyok? Én, én, én. Mondják, boldogabbak lennénk, ha a közösségre koncentrálnánk.
Ubuntu – azt jelenti, kölcsönösen egymásra vagyunk utalva. Azért vagyok, mert mi vagyunk.

Egy ubuntu ember nyitott és elérhető mások számára, megerősíti a többieket, nem érzi magát fenyegetve attól, hogy mások rátermettebbek, mert magabiztos, tudván, hogy egy nagyobb egészhez tartozik. Mindez eltűnik, mikor másokat megaláznak, kínoznak vagy elnyomnak.

Desmond Tutu
Dél-Afrika nyugalmazott érseke

Ezt a bizonyos magabiztosságot lehet erősíteni, felépíteni az önismereti folyamatban, ha ez organikusan nem elég stabil bennünk, vagy megrendült átélt életesemények miatt. Az egészséges tengelyt, a megtartó erőnket. Szóval kell ahhoz a belső erő és tartás, hogy elérhetőek és nyitottak tudjunk lenni mások felé. Ez azt jelenti a gyakorlatban, hogy nyitott vagyok és közel merek, szeretek jönni hozzád, engedlek magamhoz, közben tudom, hogy vannak személyes határaim és azokat hatékonyan tudom képviselni.

Közel menni: kapcsolatban lenni egymással, intimitásban lenni, közösségben élni.
Határokat tartani: szavakkal, tettekkel, viselkedésemmel egyértelműen képviselem magam és kifejezem, itt vannak az adott helyzetben a határaim, ne gyere tovább.

Mindkettő tanulható.

“A testi közelség pszichológiailag és szellemileg is fontos. 1,5 méteren belül kell lennünk, akkor van együttlét, akkor van intimitás, akkor van minden.”
Felmár András és Büky Dorottya

7 milliárd ember él a Földön és senki nem akar problémákat, meg szenvedést, mégis rengeteg a probléma és a szenvedés, amelynek többségét mi magunk idézzük elő. Miért? Valami hiányzik. A 7 milliárd emberi lény egyikeként meggyőződésem, hogy mindnyájan felelősek vagyunk azért, hogy boldogabbá tegyük a világot. Jobban kell törődnünk mások jólétével. Vagyis a kedvesség és a könyörületesség az, ami hiányzik. Jobban oda kell figyelnünk a belső értékeinkre. Befelé kell néznünk. – mondja a Dalai Láma.

Még azt is mondja a Dalai Láma és Desmond Tutu érsek, hogy az örömnek 8 tartópillére van. Ebben egyetértenek, mindketten 80 felett járnak már. Szóval az eddigiek még az örömhöz is hozzásegítenek így – úgy.

  1. perspektíva – sok különböző nézőpont van, mindig
  2. alázat – mindenkitől és bárkitől tanulhatok valamit (beleértve a hajléktalant, a menekültet, a négert, a cigányt és a többi)
  3. humor – kivéve a gúnyt
  4. elfogadás – első lépés a változáshoz, bármilyen témában
  5. megbocsátás – hosszú folyamat
  6. hála – szerencsés vagyok, hogy élek és a köszönöm gyakorlása
  7. együttérzés – együttérzek, de nem szenvedek veled
  8. nagylelkűség – nyitott szív kell hozzá

Ezekben mind fejlődhetek, egyenként, gyakorolva.

A civilizáció kezdete óta az emberi faj úgy fejlődött ki, hogy csoportokban éltünk. Nem voltunk egyedül. A mai világban nagyon magunkra vagyunk hagyva. Meg kell tanulnunk újra közösségekben, egymást támogatva élni. Mert nem a nehézség, trauma a baj (az is baj), a fő baj, hogy ebben egyedül vagyunk.
A rezilienciánk, a lelki ellenálló és regenerálódási képességünk a kapcsolatainkból táplálkoznak. Az együttérzés, együttműködés támogatja az ellenálló képességünket. A kapitalista világban nagy tévhit, hogy mi emberek egyedül vagyunk és a másikkal kell versengenünk, ellene küzdenünk. Ez nem így van. Dr. Máté Gábortól olvastam ezt. Egyetértek. Gyakorlom.

„Ha énekelnél, de a hangod nem bír szárnyalni, mindig jön valaki, akinek a hangja már szabadabban szól és veled énekel. És ekkor a te hangod is szárnyalni kezd. Ez a lelkek közötti kapcsolat titka.”

Haszid mondás

A coaching és minden segítő beszélgetés, vagy csoportos együttlét is erről szól.

Olvasmány

Douglas Abrams: Az öröm könyve (A Dalai Láma és Desmond Tutu beszélgetése)

Dr. Máté Gábor: A test lázadása

Dr. Máté Gábor, Dr. Gordon Neufeld: A család ereje

Feldmár András, Büky Dorottya: Másfél méter (Beszélgetések a szeretetről)